• info@szulokikoto.hu

A felszabadító diagnózis

Ha az ember sokáig nem tudja, mi a baj a gyerekével, olyankor egy kézhez kapott diagnózis felszabadító lehet. Ez sokszor helyére teszi az addig érthetetlen részeket. Ugyanakkor természetes reakció a szülők, a környezet részéről, ha kezdetben hallani sem akar róla, hogy az ő gyereke más.

ADHD, autizmus, szenzorosság

Néha „csak” ennek megfogalmazása a hiányzó puzzle-darab a képből. Mégis van, hogy több évig tartó procedúra, mire kiderül egy gyerekről, hogy nincs vele baj, csak másképp működik az idegrendszere. A diagnózis sokszor helyére teszi az addig érthetetlen részeket a gyerek viselkedésében.

A stigmatizációtól való félelem gyakori és jogos is a szülők körében, emiatt nehéz egy ilyen diagnózisről nyíltan beszélni. De talán pont azzal tudunk tenni ellene, ha nagyon természetesen fölvállaljuk: igen, az én gyerekemnek van egy ilyen diagnózisa. Ugyanis ha ez saját magunkban rendben van, már szembenéztünk vele, elgyászoltuk, hogy a mi gyerekünk másképp működik, akkor ezt valahogy a környezet is érzi.

A neurodiverzitás márpedig öröklődik

De ha a megfogalmazásomban benne bujkál, hogy hibáztatom magam, valahol én is alulértékelem magamat meg a gyereket, akkor nagyon könnyű a másiknak ítélkeznie fölöttem. Ha viszont azt mondom: “figyelj, ez van, az enyém ilyen”, ha ezzel békébe kerültünk, akkor nem nehéz megtalálni azokat a szavakat, amikkel úgy tudom elmondani a környezetnek, hogy jól értse, nagyobb eséllyel megértse. 

Nem mellesleg az is nehézség lehet, hogy egy neurodiverzitás egyértelműen öröklődik. Emiatt egy diagnózis valószínűleg egyben azt is jelenti, hogy vagy mi magunk vagy a párunk is kicsit ilyen és ezzel is ilyenkor szembesülünk.

Amikor kiderül a „másság”, azt el kell gyászolni

A helyzettel való békekötéshez fontos végigmenni a saját folyamatunkon, ezen szinte mindenki végigmegy. Teljesen természetes, hogy az ember először hallani se akar róla, dühös miatta vagy alkudozik, reménykedik. „Csak még ezt a fejlesztő tornát végigcsináljuk, és akkor majd nem lesz más!”. De. Utána is az lesz. 

Ezek normális, általános reakciók. A folyamat pedig hasonlít egy gyászfolyamathoz. Amiben egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember elgyászolta, megbékélt vele, hogy ez mindig így marad és őszintén érzi: oké, ez van, az én gyerekem ilyen.

Ezzel a gyerekkel csak a baj van?

A viselkedési problémákat az óvodában, iskolában sokszor „nemnormálisnak” címkézik. A pedagógus és a szülő együttműködése, a gyerekre való ráhangolódás segíthetne a legtöbbet abban, hogy az állandó konfliktusok csituljanak.

Mi a te történeted?

Minden gyerek egyedi és különleges, és néha ez a különlegesség a viselkedésükben is megmutatkozik. Ha egy  gyermek gyakran okoz konfliktusokat, nehezen illeszkedik be, aggodalommal töltheti el a szülőket és a pedagógusokat is. Fontos, hogy ne „nemnormálisnak” bélyegezzék a viselkedést, hanem megpróbálják megérteni a mögöttes okokat.

A nem átlagos idegrendszer (is) próbál boldogulni a maga módján

Gondoljunk bele a gyermek élettörténetébe, a temperamentumába, az idegrendszerének működésébe. Lehet, hogy a viselkedése egy része abból ered, hogy az idegrendszere nem a „tipikus” módon működik. Ezzel a „különleges” idegrendszerrel a gyerek igyekszik boldogulni a környezetében, ami néha hangos, balhés, konfliktusos viselkedéshez vezethet.

Egy diagnózis segíthet szétválasztani a „hozott csomagot” (a hardvert) a környezeti hatásoktól. A környezeten tudunk változtatni, a „hozott csomagot” pedig el tudjuk fogadni, és tudunk hozzá alkalmazkodni.

A ráhangolódás nem megy magától

A gyerekre való ráhangolódás nem könnyű feladat. Nem jön magától, és nem is feltétlenül kapunk rá mintát a saját neveltetésünkből. Fontos, hogy tanuljunk és fejlődjünk ezen a téren, de ne görcsöljünk rá a tökéletességre. A legfontosabb a lazaság, az elfogadó attitűd és a szeretetteljes figyelem.

Néhány tipp a viselkedési problémákkal küzdő gyerekek segítéséhez:

Értsük meg a viselkedés mögötti okokat: Ha Tudunk ne ítélkezzünk, hanem figyeljünk a gyerekre, és próbáljuk megérteni, mi okozza a nehézségeket.

Legyünk türelmesek és empatikusak: A változás időbe telik, és a gyermeknek szüksége van a támogatásunkra.

Kommunikáljunk nyíltan és őszintén: Beszéljünk a gyerekkel az ő és a saját érzéseiről és a viselkedésének következményeiről.

Dicsérjük a pozitív viselkedést: A megerősítés sokkal hatékonyabb, mint a büntetés.

Tanítsunk meg a gyereknek konfliktuskezelési stratégiákat: A példamutatásunkkal segítsünk neki megtanulni, hogyan fejezze ki az érzéseit szavakkal, és hogyan oldja meg a konfliktusokat békés úton.

Kérjünk segítséget: Ha úgy érezzük, egyedül nem boldogulunk, forduljunk szakemberhez (pszichológus, pedagógiai szakember) segítségért.

Ne feledjük, hogy a viselkedési problémák mögött sokszor összetett okok húzódnak meg. A gyerek nem „rossz”, csak segítségre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon boldogulni a maga „különleges” módján. A szülő számára a türelem, a megértés, a szeretet és a támogatás kulcsfontosságú a változáshoz, nem csak a gyermekkel hanem önmagával szemben is.

Kiabálni szabad?!

Nem attól vagyunk jó szülők, hogy megvilágosult Buddhaként minden helyzet lepereg rólunk. Sokkal inkább attól, hogy hitelesen vagyunk benne adott helyzetben és ki tudjuk jelölni a saját határainkat. És ebben néha benne van a kiabálás is. 

Az iskolában és az iskolán kívül is azt tanultuk meg, hogy mindig tudni kell a választ, azt az egy jó választ, ami arra az egy adott helyzetre jól működik. De a világ nem ilyen. A gyereknevelés meg nagyon nem ilyen. Hasonló helyzetekre különböző jó válaszok léteznek. A gyerek és a szülő, két különböző személyiség találkozása egy adott helyzetben sokféleképpen lehet jól működő. Hogy éppen mi a jó válasz, azt ők ketten tudják összehozni – együtt.

Hogy kell jól kiabálni?

Egy konfliktusos helyzetben a szülők sokszor megpróbálják visszafojtani a hangerejüket, érzéseiket, mert rosszat tesz a gyereknek, ha kiabálunk vele. Valóban nem szerencsés, ezért ha tudunk, ne kiabáljunk.De van, hogy nem tudunk. Ilyenkor pedig jó, ha arra tudunk emlékezni: nagy különbség van aközött, hogy kontrollvesztetten őrjöngünk, verbálisan bántalmazzuk a gyereket, fenyegetőzünk vagy bántás nélkül, őszintén kifejezzük a dühünket. Az első valóban traumatikus élmény lesz számára, utóbbiból viszont megérti, hogy átlépett egy határt, aminél többet a szülő jelen pillanatban nem tud megengedni, tolerálni.

Őszintén dühösnek lenni

Hogy az ember megemeli a hangját, mert van egy érzelmi felindultsága, az lehet nagyon hiteles is. Az nem fog ártani. A határkijelölés érzelmi eszköze a düh, a harag. Ha azt úgy mutatjuk meg, hogy azzal nem bántjuk a másikat, nem degradáljuk, az rendben van.Szabad őszintén kifejezni a dühödet, ha átlépte azokat a határaidat, amit pillanatnyilag már nem tudsz megengedni. Ha ezt olyan módon fejezed ki, hogy benne van a hangszínedben, a hangerődben, hogy határt sértett, és közben nem bántod a gyermeket, akkor nyugodtan megmutathatod neki az érzéseidet. A gyerek érteni fogja, hogy ott egy olyan határ van, aminél nem mehet tovább. Ez teljesen normális.

Amikor tényleg meg kell emelni a hangod

Sokkal jobbat teszünk azzal, ha őszintén kiengedjük a hangunkat. Ez sokkal jobb annál, mint ha megpróbálnánk úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mert mi van akkor, ha visszafojtjuk? Belülről feszít az érzés, közben a gyerek erre valahogy ráérez, és kíváncsivá válik, meddig tudjuk ezt csinálni… És addig provokál, amíg valami őszinte választ ki nem csikar belőlünk. Az pedig sokkal hangosabb, és ott már ritkán sikerül ez az erőszakmentesség a kommunikációban.