A felszabadító diagnózis
Ha az ember sokáig nem tudja, mi a baj a gyerekével, olyankor egy kézhez kapott diagnózis felszabadító lehet. Ez sokszor helyére teszi az addig érthetetlen részeket. Ugyanakkor természetes reakció a szülők, a környezet részéről, ha kezdetben hallani sem akar róla, hogy az ő gyereke más.
ADHD, autizmus, szenzorosság
Néha „csak” ennek megfogalmazása a hiányzó puzzle-darab a képből. Mégis van, hogy több évig tartó procedúra, mire kiderül egy gyerekről, hogy nincs vele baj, csak másképp működik az idegrendszere. A diagnózis sokszor helyére teszi az addig érthetetlen részeket a gyerek viselkedésében.
A stigmatizációtól való félelem gyakori és jogos is a szülők körében, emiatt nehéz egy ilyen diagnózisről nyíltan beszélni. De talán pont azzal tudunk tenni ellene, ha nagyon természetesen fölvállaljuk: igen, az én gyerekemnek van egy ilyen diagnózisa. Ugyanis ha ez saját magunkban rendben van, már szembenéztünk vele, elgyászoltuk, hogy a mi gyerekünk másképp működik, akkor ezt valahogy a környezet is érzi.
A neurodiverzitás márpedig öröklődik
De ha a megfogalmazásomban benne bujkál, hogy hibáztatom magam, valahol én is alulértékelem magamat meg a gyereket, akkor nagyon könnyű a másiknak ítélkeznie fölöttem. Ha viszont azt mondom: “figyelj, ez van, az enyém ilyen”, ha ezzel békébe kerültünk, akkor nem nehéz megtalálni azokat a szavakat, amikkel úgy tudom elmondani a környezetnek, hogy jól értse, nagyobb eséllyel megértse.
Nem mellesleg az is nehézség lehet, hogy egy neurodiverzitás egyértelműen öröklődik. Emiatt egy diagnózis valószínűleg egyben azt is jelenti, hogy vagy mi magunk vagy a párunk is kicsit ilyen és ezzel is ilyenkor szembesülünk.
Amikor kiderül a „másság”, azt el kell gyászolni
A helyzettel való békekötéshez fontos végigmenni a saját folyamatunkon, ezen szinte mindenki végigmegy. Teljesen természetes, hogy az ember először hallani se akar róla, dühös miatta vagy alkudozik, reménykedik. „Csak még ezt a fejlesztő tornát végigcsináljuk, és akkor majd nem lesz más!”. De. Utána is az lesz.
Ezek normális, általános reakciók. A folyamat pedig hasonlít egy gyászfolyamathoz. Amiben egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember elgyászolta, megbékélt vele, hogy ez mindig így marad és őszintén érzi: oké, ez van, az én gyerekem ilyen.